Endre gimnazista fiú volt, átlagos srác, jó tanuló, de nem volt kitűnő. Egy vidéki városkában élt nem messze a fővárostól. Csendes, nyugodt környék volt, s Endi maga is konzervatív családban nevelkedett. Minden vasárnap templomba járt, s mint minden korabeli, ő is arra vágyott, hogy megtalálja az első szerelmet.

Az iskolában első évét töltötte, új környezetben, új emberek között. Kissé még mindig idegennek érezte a társaságot, holott már fél év eltelt a tanítás megkezdése óta. Nem talált igazán barátokat, annak ellenére sem, hogy az évfolyam futballcsapatában játszott. Szerzett ugyan ismerősöket, de igazán mély barátságot nem tudott kialakítani, de általános iskolás barátaitól már eltávolodott. Üresnek érezte életét, s bár szabadidejében sok mindennel próbálkozott, nem tudott olyan hobbit találni magának, ami igazán lekötötte volna.

Egy nap, osztályfőnöki órán, Laci bá bejelentette, hogy új tanuló érkezik az iskolába, s hogy ez az osztály fogja befogadni. Mindenkit figyelmeztetett mindenkit, hogy bánjanak az új jövevénnyel kedvesen, s fogadják be köreikbe. Endi mindezt nem is hallotta, mélyen elmerült gondolataiban, az utolsó padban, leghátul.

Ekkor kinyílt a terem ajtaja, s belépett az új diák, arcán aggódó fél mosollyal, megilletődve kissé. Endi tekintete akaratlanul is előrevándorolt. Hirtelen kitisztul a feje, s most már tisztán hallotta az imént még elmosódott hangot, Laci bá hangját.

A kopaszodó vékonyka, középkorú tanár megkérdezte, ki lakik közel a Szilva utcához. Endi feltette a kezét, ugyanis a Szilva utca párhuzamos volt a Hajnal utcával, ahol ő lakott. Laci bá megkérdezte Endit, hogy nem-e tudna segíteni az új diáknak, Péternek a beilleszkedésben, a tananyagra való átállásban. Endi bólintott, nem akart udvariatlan lenni és egyébként sem volt jobb dolga.
Péter körbenézett, miután Laci bá mondta, hogy üljön le. Nem találva más alkalmas helyet az új fiú elindult Endi felé és lehuppant mellé, majd kezet nyújtott és mosolyogva üdvözölte új padtársát. Endi furcsán érezte magát, jó ideig csak bámulta Péter arcát és mosolyát, egyszerűen nem tudta levenni róla a tekintetét. Végül észrevette magát és zavarodottan megrázta Péter, vagy, ahogy ezután szólította, "Pet" kezét.

Endi az óra fennmaradó részében szótlanul ült, s azon tűnődött, hogy jóképű padtársa vajon észrevette-e, hogy bámulja. Ha igen, nem zavarta, mert továbbra is kedélyesen, mosolyogva ült a helyén, amíg vége lett az órának.

Az osztályfőnöki egyben a nap utolsó tanítási órája is volt, ezért mindenki indulhatott haza. Endi igyekezett elkerülni Petet, és hamar kiláncolta biciklijét, hogy lehagyja a fiút hazafelé. Mikor látta, hogy az új fiúnak nyoma sincs, lelassított és közepes tempóban tekert hazafelé.

Most volt ideje elgondolkodni a történteken. Egyszerűen fogalma sem volt, mit jelenthetett az az érzés, amit érzett. Pet mintha teljesen elbűvölte volna őt, s most hogy visszagondolt rá, nem bírt magával. Ahogy szeme előtt újra az új fiú arca lebegett, most Endi elképzelte, hogy milyen lehet a mezítelen nyaka, a mellkasa, a hasa és.

Ekkor valaki megfogta a vállát menet közben, s Endi annyira megijedt, hogy óriásit bukott a biciklivel. Kettőt bukfencelve alaposan beverte a fejét, s látta, hogy a bicikli kereke eldeformálódott, mikor egy fának ütközött.

Endi fejét fogva feküdt a földön, de nem volt súlyos sérülése, csak néhány karcolás. Pet loholt oda hozzá, homlokát ráncolva és ajkát harapdálva hajolt fölé. Megkérdezte, hogy jól van-e, s közben kezét Endi vállára tette, hogy fölsegítse. Mikor kiegyenesedett, Endi hirtelen megszédült és kicsúszott talpa alól a talaj. Szerencsére Pet elkapta, s átölelve tartotta meg a szédülő fiú súlyát, miközben bocsánatot kért, s szabadkozott, hogy többet ilyet nem csinál.

Endi közben visszanyerte az egyensúly érzékét, de valamiért nem akarta elengedni Petet, most hogy ilyen közel érezte magához teste melegét. Alaposan kiélvezte a helyzetet, majd jócskán elvörösödve megmarkolta Pet karját és eltolta magától a fiút, hogy most már meg tud állni a saját lábán is.

Lassan elindultak tovább, gyalogolva, s maguk mellett vezetve a bicikliket. Pet, miután megbizonyosodott róla, hogy Endi megbocsátott neki, igencsak beszédessé vált, s jókat nevetgélve érkeztek meg haza. Endi betolta a családi ház garázsába a viharvert kerékpárt és elbúcsúzott a szélesen mosolygó Pettől.

Nem volt itthon senki, s gyorsan lemosta kezét és térdét, ahol lehorzsolódott a bőre. Semmi baja nem származott volna belőle egyébként sem, számtalanszor vitt haza ilyen sérüléseket a fociedzések, meccsek után, de mégis, valahogy bűnösnek érezte magát. Pettel úgy beszélte meg, hogy a hétvégén ülnek össze a tanulmányi eszmecserére, most pedig még csak csütörtök volt. Nekiült hát tanulni, de alig tudott odafigyelni. Folyton Pet jutott eszébe, s ahogy formás idomai feszültek ruhája alatt.

Endi észrevétlenül megnyalta a száját, s észrevette, hogy hímtagja megmerevedett. Nem tudott tovább odafigyelni a tananyagra, s keze lassan a nadrágjába vándorolt. Miközben bal kezével alhasát simogatta, jobb kezével keményen megmarkolta felduzzadt péniszét.

Összeszorította a markát, ahogy csak bírta, mire makkja csúcsán csillogó nedű jelent meg. Lassan húzogatni kezdte a bőrt, s kissé lejjebb csúszott a fotelben. Keze egyre gyorsabban járt, Endi pedig becsukta a szemét az élvezettől megrészegülve, s megint megjelent előtte Pet félmeztelen alakja. Endi egyre gyorsabban lihegett, s végül verejtékben úszva kilövellt, s egész testét elöntötte az élvezet.

Ugyan ritkán, de máskor is elégítette már ki magát, de most felettébb bűnösnek érezte a történteket. Arra gondolt, hogy kétszínű cselekedet templomba járni, s közben ilyesfajta érzelmeket táplálni egy másik fiú iránt. Végtelenül letörve vacsorázott meg családjával, s az este további részére már néma maradt.

Így ismerte meg Endi az új fiút, Petet, s ekkor érezte először, hogy ő legbelül más, mint a többiek. Először fájdalmas volt a változásba belegondolni, de lassan el kellett fogadnia önmagát.